Kovács Atahualpa Nahuel Velazquez tiszteletes, a bivalyhernádi Szociális Technológiai Centrum plébánosa, hátradőlt székében és kortyolt egyet a kedvenc Bruichladdich skót viszkijéből, és rágyújtott az aznapi utolsó manillaszivarjára. Egyszerű luxus – ez volt a szavajárása. Az egyszerű luxus volt a túlélés kulcsa.
– Nagypapa, mesélj arról, amikor Magyarországra jöttél – kérte Cusi, a kis unokája, aki gyorsan beledugta ujját a viszkibe, amikor Velazquez Kovács felállt megpiszkálni a tüzet (évek óta ez volt az első kemény tél). Velazquez Kovács megfogta a kis rosszcsontot, és az ölébe ültette.
– Sok-sok évvel ezelőtt – kezdett bele – volt egy Tiszta Fejlesztési Mechanizmusnak nevezett elképzelés. Akkor úgy láttuk, jól fog elsülni az egész. A TFM keretében a gazdag országok átadták modern technológiájukat a szegény országoknak. Ez nekünk azt jelentette, hogy kapunk áramot és tiszta vizet, és a gyárak nem fogják tovább szennyezni a folyóinkat. Meg azt is jelentette, hogy busszal tudunk a piacra járni anélkül, hogy megfulladnánk a kipufogógáztól. Sok jó dolgot jelentett.
– Mindemellett sok változást is hozott a falunk életébe. Néhányan nagyon hamar meggazdagodtak. Építettek egy hatalmas szállodát, ahová azokat szállásolták el, akik a környező hegyeken és völgyeken építették a tiszta fejlesztési projekteket. Mihelyt felépült a nagy szálloda, még több ember akart minket meglátogatni, úgyhogy ki kellett szélesíteni az utat. Ekkor még több ember érkezett ezen az úton. Olyan sokan jöttek, hogy építenünk kellett egy repülőteret is. A repülőtér körül nagy raktárakat építettek. A repülőtér pedig olyan hatalmas volt, és az új emberek számára épült házak is olyan sok helyet foglaltak el, hogy minden nap igen sokat kellett sétálnunk, hogy eljussunk a földjeinkig. Mielőtt még észbe kaphattunk volna, a körülöttünk lévő fák, folyók és földek helyére egy hatalmas betondzsungelt építettek. Már senki nem emlékezett arra, hogyan kell növényeket termeszteni, vagy hogyan kell énekelni. Mindenki boldogtalan lett.
– Egy nap azonban egy amerikai városba, Washingtonban vetődtem, ahol elmeséltem az embereknek, hogy mennyire búskomor néppé sikerült lennünk. Itt találkoztam Penge úrral, aki mostanra már miniszter. Elmondta, hogy Magyarországnak szüksége van a segítségünkre.
– Magyarország olyan akart lenni, amilyenek mi egykoron voltunk. Az emberek meg akarták tanulni, hogyan legyenek újra boldogok, mert ők voltak egész Európában a legszomorúbb nép. Meg kellett tanulniuk, hogyan éljenek egyszerűbben, és hogyan termesszenek ismét zöldségeket a kertjükben.
– Ekkor találtuk ki az Egyszerűen Élni Mechanizmust. Az EÉM szintén a technológia átadásáról szólt. A borneói dzsungelekből, a perui erdőkből (ahol a dédapádék éltek) és Ecuadorból, valamint Argentína, és Pápua Új-Guinea apró közösségeiből származó társadalmi technológiákat adtunk át. Apránként tanultunk ezektől az emberektől, akiket szinte már lesöpörtünk a föld színéről. Mivel az EÉM annyira népszerűvé vált... – itt megállt egy pillanatra, hogy letörölje a szemébe szökő könnycseppet – és mert végül is az üzlet az üzlet, némi haszonkulccsal visszaexportáltuk az EÉM-et a fejlődő világnak, ami azt eredményezte, hogy végül is csökkent az erdei emberekre nehezedő nyomás.
Amikor pedig befejeztem az EÉM-et, Bivalyhernádra jöttem, gyümölcsfákat és zöldségeket ültettem a kertemben… ez pedig kötelezettségekkel jár… így hát egyszerűen itt maradtam.
0 comments:
Post a Comment