A kibocsátási határértékek veszélyei (2007. január 31.)

Wendelin Wiedeking, a Porsche vezérigazgatója és az Egyesült Luftverschmutzung Kommand (mobil részlegének) Übergeneralfeldwebelje megállt egy pillanatra. Mélyet szippantott a kipufogógáz-felhőből, megigazította régimódi autósszemüvegét, kiengedte a kuplungot és hadat üzent az Európai Uniónak.

A terv tökéletes volt. Olyan pontos, amire csak egy német mérnök képes. Wiederking szavait egész világon mindenütt élőben közvetítette a televízió. Ahogy kimondta őket saját bunkerében, valahol Stuttgart egyik külvárosi kerületében, a város másik pontján kitárult egy magányos hangár ajtaja, feldübörgött a hatvan terepzöld Porsche Cayennes-ből álló flotta, felhajtott az Autobahnra, és az autók egyenként észak-nyugat felé fordították fényes orrukat. Brüsszelbe tartottak.

Délben a 666. század találkozott a Mercedes 101. zászlóaljával, majd később – tisztes távolságból – csatlakozott hozzájuk a VW bogarakból álló kórházi hadtest.

– Nem fokjuk eltürni a BMW, a Mercedes és saját cégünk ellen indított támatást! – mennydörögte Uberkommandant Wiedeking. – Üzleti háborút indítunk Ajropában!

Néhányan már előre látták a háború bekövetkeztét. Az Európai Szocialista Államok Közössége már régen leszámolt a kibocsátás-kereskedelemmel és a piaci mechanizmusokkal. Habár a brüsszeli döntéshozók elméletben felismerték a piaci mechanizmusok eleganciáját, mégis csak meghátráltak, amikor a végrehajtásra került a sor. A karcos Ruhr-vidéki akcentussal rendelkező pocakos iparmágnások elkezdtek morogni az acél ára miatt. Egy sziléziai erőmű éhező munkásai pedig sokmillió értéktelen EU kibocsátási egységet találtak a főmérnök irattároló szekrényébe rejtve. Élelmiszerjegynek hitték őket és fellázadtak.

Brüsszel megvonta a vállát, a politikusok pedig rázendítettek nemzeti himnuszukra: „De hát megpróbáltuk, igenis próbálkoztunk vele egy kicsit”.

De mivel túl gyávák voltak, hogy vezessék a népet, ahhoz pedig túl mohók, hogy leköszönjenek, így rendeletben szabályozták a kibocsátási határértékeket az üzleti élet minden marginális területén.

Az olajbárók és az árammágnások sima, olajos bőréről a legszigorúbb hatósági ellenőrzés is lepergett. Így hát Brüsszel a villanykörték feltalálóin, a tranzisztoros rádiók tervezőin, a fajáték-gyártókon, a kötőgép-kereskedőkön, a konzervbab gyártásra specializálódott kisvállalkozásokon (a nagyvállalatok automatikusan kivételt képeznek), a szemüvegtok-gyártókon, az üveggravírozókon, továbbá az üvegházgázok más hasonlóképpen jelentős kibocsátóján töltötte ki artikulálatlan frusztrációját. Végül azonban a nép felzúdulása miatt mégis kénytelenek voltak a luxusautók gyártóinak is nekimenni.

Eközben Stuttgartban senki nem merészelte megkérdezni, hogy mi is folyik a Porsche-gyár kerítése mögött rejtőző magányos kis hangárban. Csupán az az aprócska olasz újságíró kezdett el kérdezősködni, aki a helyi fogadóban, a Zum Schwarzen Nebelben szállt meg, de egy esős éjjelen nyomtalanul eltűnt a Fiat Cinquecentójával együtt, és később sem esett több szó az ügyről. Az állomásfőnök pedig diszkréten szemet hunyt, amikor egy sötét és szeles novemberi héten éjszakánként vagonszámra érkezett a matt khakiszínű festék a gyárba. Csak a feleségének jegyezte meg csöndben sör és kolbász mellett, hogy milyen furcsán változik manapság a divat.

Így nyugodt fegyelemmel és csöndes eltökéltséggel készültek a tervek Németország ipari hátországában található falvak és városok fogadóinak és kocsmáinak eldugott hátsó szobáiban. Sőt, amikor maga Wiederking személyesen jóváhagyta a végső haditerveket, a Franciaországból érkező ingyen pezsgő által feltüzelt brüsszeli jogszabályírók még mindig szent őrületben rótták a sorokat: tragikus és hiábavaló jogalkotási őrület kezdődött, mint mikor egy dühös, izgága fügefalevél esetlenül megpróbálja eltakarni egy hatalmas, tunya haspók dagadt potrohát.

Az ügyet hamar rövidre zárták. Brüsszel egy zokszó nélkül kapitulált, Wiederking Wiedepresident lett, a hobbiterepjárókat pedig kötelezővé tették, miközben összegyűjtötték a kis fogyasztású autók gyártóit és munkatáborokba küldték őket, ahol a saját kezükkel kellett a barnaszenet kitermelniük. A szenet a lecsupaszított, kopár hegyekre szállították, ahol a hegyoldalakon felállított, hatalmas piramis alakú halotti máglyákat táplálták vele. A máglyákra pedig szél- és vízerőmű üzemeltetőket vetettek. A mérföldekről is jól látható lángok keserű mementóként emlékeztettek az ember hatalmára, a gépkocsik ellenállhatatlan vonzerejére és a vezetőink esendőségére.